Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elet s Halàl közt dus gyümölcsbe ért

Lelkem àgyàban sok fanyar Miért;

Csak az Ember maradt örök titok:
“Miért él,ha meghal?S mért hal meg ha élt?”
                                       (Omar Khajjàm)
 
A bor égö rubintja a hideg
palack ölét csillogva tölti meg;
egy régi Szultàn vére a rubint
s kristàllyà fagyott könnye az üveg.
                                        (Omar Khajjàm:Rubàjàt)
 
“Markodban mit szoritasz?Csak szèl van abban.
Csak töredék minden,mi az ég alatt van.
Gondold meg:ami a vilàgon van,az nincs.
Fontold meg:ami a vilàgon nincs,az van.”
                                         (Steinert Agota)
 

Az emberek nem millioszàmra pusztulnak.Minden ember külön hal meg,mindenki egyedül ér a sajàt élete végéhez.

                                                                                                       (Liv Ulmann)

A legfàjdalmasabb sikoly hangtalanul szorul a torkunkba.Orök titok marad màsok szàmàra.                                                                                           (Liv Ulmann

Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.“

 (Müller Péter)

 
“Az emberi fajnak két nagy problémája van. Az első: eltalálni azt a pillanatot, amikor valamit el kell kezdeni. A második: eltalálni azt a pillanatot, amikor abba kell hagyni.”
                                                                                       (Paulo, Coelho)
 
“Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová is rohan, és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.”
                                                                                     (Ancsel Éva)
 
“Amikor azt mondod: 'Feladom!', gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: 'Egek, micsoda lehetőség!”
                                            
 
                                                     
 
 
“Világéletemben hittem benne, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk. Mindegy, hogy vacakul érezzük-e magunkat vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk! És az sem számít, ha az esetek többségében semmi különös nem történik. A lehetőség benne van a reggelekben.”
                                                                                               (Baldwin, Monica)
 
„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”
                                                                                          (Steven King)                
 
“A mosolyod olyan görbület, amely mindent egyenesbe hoz.”
                                                                                            (P.Diller)
“Ne vedd komolyan az életet.
Úgysem éled túl."
                                                                        (Elberd Hubbard)
 
 
 
 
“Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”
                                                                                                     (Oscar Wilde)
 
„Nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem, hanem amit egy életen át hordunk mosolyogva, csendesen.”
                                                                                                      (Goethe)
 
“Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.
Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.
Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak.
Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.
Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.
Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.
Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.
Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.
Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.
Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.
Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.
Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod. • Talán Isten úgy akarja, hogy találkozzunk sok nem hozzánk illő emberrel, mielőtt találkozunk az igazival. Így mikor végre találkozunk vele. Tudunk majd hálásak lenni ezért az adományért.”
                                                                                                      (Coelho)
 
"Élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak."
                                                                                                      (John Lennon)
 
"Az élet egyszerű és triviális. Csak a fantáziánk lehet életet belé. Attól lesz a szárítókötélre aggatott fehérneműből az álmok felvont lobogója."

                                                                                                      (Remarque)

Janus Korcak: Gondolatok a gyermekrőlA gyermek, akit szültél tíz fontot nyom. Ebből nyolc font víz, a többi egy maréknyi szén, nitrogén, kén, foszfor, kálium és vas. Így tehát nyolc font vizet és két font hamut hoztál a világra. És ennek a te gyermekednek minden cseppje valaha egy felhő párája, hókristálya - köd, harmat, forrás vagy egy városnyi szennyvíz csatorna vize volt.
A szén és nitrogén minden atomja valaha milliónyi különböző vegyület része volt.
Te csak összegyűjtötted azt, ami már megvolt...
És az emberek milliói között mit is hoztál a világra?
Egy szalmaszálat, egy porszemet, egy semmit.
Olyan elesett, hogy még egy baktérium is megölheti, amely olyan kicsiny, hogy ezerszeres nagyításban is csak pontnak tűnik a látómezőben.
Ez a semmi azonban hús-vér testvére a tenger hullámainak, a viharnak, a villámnak, a Napnak és a Tejútnak.
Ez a porszem testvére a búzakalásznak, a fűnek, a tölgynek, a pálmafának, a sárgarigófiókának, az oroszlánkölyöknek, a csikónak és a kiskutyának.
Van benne valami, ami érez, vizsgálódik, tűr, vágyik, örül, szeret, bízik, gyűlöl, hisz, kételkedik, vonz és taszít.
Ez a porszem gondolataival mindent átfog: a csillagokat és az óceánokat, a hegyeket és a szakadékokat.
És mi lenne a lélek tartalma, ha nem a világmindenség, csak dimenziótlanul?
 
Jack Kornfield
Életünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyekben úgy érezzük, valaki megérintett
 
Wass Albert: Te és a világ - Vágy és öröm
Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.

A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.

Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.

Örvendj a hóvirágnak, az ibolyán és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy.
Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.

Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme.
Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.
 
Márai Sándor: Válás Budán (részletek)
Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban...

De aztán fordul az idő, egy év, három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak, nincs órával, vagy naptárral mérhető ideje?...- s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez... S csakugyan személynek szól ez az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra, testet ölt? S a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.

Az élet kötelesség, melynek eleget kell tenni, persze terhes és bonyolult kötelesség, melyet néha önfeláldozással kell elviselni. Így gondolkodott. Tudta szánni és sajnálni az embereket, de nem tudta feloldozni őket. Hitt az akaratban, minden az akarat, így hirdette, akarat és önként vállalt engedelmesség, szelídebb szóval: alázat, keresztényi alázat segíthette át csak a vergődő embert az élet elviselhetetlen – de nem volt-e túlzott, korszerű, fellengzős ez a szó? -, az élet nehezen elviselhető válságain. Elviselhetetlen?

...van-e más reménység, más gyógyulás, mint amelyet Isten küld az embernek?

Ezek a szavak: "helyünkön maradni" és "teljesíteni kötelességünket", számára telítve voltak valamilyen nagyon egyszerű, egyáltalán nem fellengzős, kézzelfogható tartalommal... Mi volt ez a "kötelesség" a gyakorlatban, a mindennapok pátoszmentes gyakorlatában? Ragaszkodni ahhoz, ami van, ahhoz az áhítatos hagyományhoz, az életformák szerény egyszerűségéhez, az együttélés feltételeinek szabatosságához, ragaszkodni mindenhez, ami látható és bebizonyított, ami valóság, ami érzés, akarat és emlék közössége, s elutasítani mindent, ami kétely, ami bontás, ami szétbomlás és ösztönös becsvágy, egyéni felelőtlenség. Az ő számára ezek a szavak: "alázat" és "lemondás" még ősi, erős értelmükben éltek, erősebben és közvetlenebbül, mint a vallása parancsai.

Mindent el fogok követni, hogy bízhass bennem. Így csak az ír, aki fél attól, hogy el kell fogadnia egy ember bizalmát.

Valami eltört benne, s a sebesült ember már csak védekezés volt, szabatosság, megközelíthetetlen tartózkodás.

...a "férfiasság" nem az, ha tönkremegyünk valamiben, amit nem bírunk elviselni – talán férfiasabb az alku, a megoldás, amennyire az már lehetséges, s a "következményeket levonni" néha annyi, mint megalázni magunkat és megmutatni sebeinket...

Amint haladt az életben, megismert embereket, átlátott sorsokat, azt vette észre, hogy azok az emberek, kik egyensúlyban maradnak, akik ellenállnak, legtöbbször nem is érkeznek különösen szerencsés családi körülmények közül...Miféle tartalékból táplálkoztak az ilyen lelkek?... úgy vette észre, hogy az "egész" a döntő, a család légköre, éppen az, hogy "igazi" család-e, belülről, mélyen, csakugyan egymáshoz húznak-e szülők és gyermekek?- s ha ez a belső összetartozás egybefogta a családot, a szülők veszekedhettek is, a gyermeket fenyíthették is, az anya kioszthatta pofonjait, az apa lehetett rosszkedvű, zsémbes vagy szűkmarkú, a család mindenestül mégis összeállott közösségnek, senki nem didergett, s a gyermekek nem kaptak traumákat, lelki sebesüléseket egy-egy apai pofontól. A szülők egymáshoz való viszonyukban lehettek szenvedélyesen gyöngédek, vagy szenvedélyesen erőszakosak, veszekedhettek és andaloghattak – valahogy mindez a családhoz tartozott, mint a születés és a halál, mint a nagymosás és a befőzés, minden együtt számított csak, s a gyermek a "szigorú" apa közelében is otthon érezte magát. Úgy hitte, ez az, ami eldönti egy fiatal élet alapérzését, ez a fajta családiasság. Ez az őszinteség, ez az együvé tartozás, ez a jóban-rosszban ingatag, jellembeli gyöngeségekkel átszőtt családiasság persze csak akkor ért valamit, ha egészen mélyen volt őszinte és szándéktalan. De ki tudott megítélni belső tartalmában egy családot?

A pillanatra fel kell készülni: nem külön, ünnepélyesen, nem alkalomszerűen, a kegyelem feltételei inkább csak a készenlét és alázat. Már az is elég, ha nem védekezünk. Talán erről volt szó: nem kellett védekezni... Volt valami félreismerhetetlen az emberben, valami, ami csaknem kiabált, csak nem kellett süketen elmenni a parancs mellett. De "nem védekezni", az majdnem annyi, mint cselekedni, mint megtenni azt, amihez lusták vagy gyávák vagyunk, talán ez a legnehezebb, ez a beleegyezés a másik akaratba, melyet nem is eszméletünk, inkább csak személyiségünk belső, másíthatatlan törvénye parancsol nekünk... Sokáig élt így, dolgozott, élt a családban, hivatalában, ítélt és meghatározott, s közben tudta, hogy "védekezik", hogy egy hang, a süket sötétben, valahol, mást parancsol... Az ilyen állapot a derengéshez hasonlít, az ébredés előtti félálomhoz, már halljuk a világ neszeit, de még nem értjük tisztán, az álom gyanús árnyaival már csak lazán ölel át, talán mindjárt föl kell ébredni, minden következménnyel... Néha évekig tart és rejteget ez a süket derengés.

A házasság szentség, különös kegyelem, Isten szándéka, az ember fogadja el, mint mindent, ami Istentől jön és avatatlan kezekkel ne nyúljon hozzá.

Csak erősnek maradni. Már megtanulta, hogy a test gyáva, meglapul, mint a lázadó fenevad, ha korbácsot mutatnak neki. A lélek minden.

Mikor csukódik be egy lélek?... zárkózottsága oly teljes, föltétlen, mint egy növényé, amely ösztönös készséggel és bonyolult értelemmel összecsukja valamilyen homályos veszélyérzetben kelyhét, szét lehet roncsolni, talán egyszerű érintéssel meg lehet semmisíteni, de önként nem adja már ide titkát...

Már nem félek... vagy, óvatosabban, talán úgy mondhatnám, nem félek annyira. Néha csaknem kíváncsi vagyok. S egészen mélyen, minden szándékunk alján, néha azt hiszem, minden cselekedetünk alján él és hat ez a kíváncsiság, ez a vágy, a megsemmisülés vágya... ó, ez nagyon erős. Erősebb, mint a kéj. Erősebb, mint a szeretet. Ez a legerősebb, ez a vágy. De erről nem szabad beszélni, tudom.

...azt az érinthetetlent, ahol egy lélek bezárkózik, amolyan szentek szentje ez... ahol egyedül van sorsával, a jellemnek az a sötétkamrája, ahová idegen nem nyithat be soha... hogy ez is van... Az emberek ragaszkodnak a törvényhez, mely sorsukat igazítja....
 
Felhőkről lógatom lábaim, s a tenger mélyéről csillagokat merítek.


Hajnalban a fűszálak hegyén remegő cseppekben bujkálok,
hajak göndörségében, fiókok mélyén.
Az est koboldjaival tartok, mikor lemegy az éj...
 
Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt."

(Márai Sándor: Ég és Föld)